RÁDIÓJÁTÉKOK

Lőrinczy Judit

 A fájdalmak férfija

 Szereplők:

 Tanárnő

Diákok (3)

Bácsi

DIÁK 1: Mikor megyünk végre haza?

DIÁK 2: Én strandolnék még egy kicsit. Miért nem maradhattunk inkább a parton?

DIÁK 3: Az is ugyanilyen dögunalmas. Szerintem is menjünk haza.

TANÁRNŐ (távolabbról): Gyertek, gyerekek, ezt még megnézzük!

DIÁK 2: Nem maradhatunk a buszban, tanárnő?

TANÁRNŐ: Ki tudja, mikor juttok el újra Szárszóra! Gyerünk, gyerünk!

DIÁK 1: Tegyünk úgy, mintha érdekelne, és hamarabb vége.

Hangok a háttérből: egy zárt, de nagyobb tér (múzeum), suttogás, óvatos léptek.

DIÁK 2 (kisvártatva): Fényképek, könyvek. Fényképek, könyvek. Mikor megyünk már?

DIÁK 1: Teljesen leizzadtam. Tényleg jobb lenne a strandon.

DIÁK 2: Ezen itt milyen komoly képet vág.

DIÁK 3: Arról nincs fotó, amikor meghalt?

DIÁK 2: Nem lehetett túl szép látvány.

DIÁK 1: Ennyi erővel rólam is alapíthatnának múzeumot, nálunk is vannak otthon fényképek meg könyvek.

DIÁK 3: Nézzétek.

DIÁK 2: Mit?

DIÁK 3: A bácsit!

DIÁK 1: Milyen öreg lehet már! Vajon alszik?

DIÁK 2: Sss, szerintem hallja.

DIÁK 1: Döglesztő meleg van. Menjünk már haza.

DIÁK 3: Nézzétek, felkel! Azt hittem, ő is kiállítási tárgy.

DIÁK 2: A kinézete alapján lehetne.

BÁCSI: Honnan jöttek?

TANÁRNŐ: Sopronból.

BÁCSI: Szép hely. Messze van.

TANÁRNŐ: Még ma hazautazunk, de előbb megnézzük az emlékházat.

BÁCSI: Tessék csak.

DIÁK 2: Fényképek, könyvek. Fényképek, könyvek.

TANÁRNŐ: Nézzetek körül, gyerekek, a költő egész életét pontosan végig lehet követni. Levelek, fényképek, versek…

DIÁK 3: Csak az utolsó napja titok.

DIÁK 2: Levelek. Fényképek. Könyvek. Én is tudok levelet írni.

DIÁK 1: De verset nem.

BÁCSI: Találkoztam vele.

Minden zaj elül, lélegzetvételnyi szünet.

DIÁK 1 (suttogva): Amilyen vén, nem is csoda…

BÁCSI: Néhány nappal azelőtt, hogy meghalt. Már nem emlékszem, miért mentem hozzájuk, azt hiszem, tejet vittem. És ott volt ő.

DIÁK 2 (halkan nevetgél): Jó ég, mióta lehet teremőr?

DIÁK 3 (ő is suttogva): Maradj már csöndben!

DIÁK 2: Miért, most mi van?

BÁCSI: Azt kérdeztem tőle, „hogy van, Attila?” Olyan sovány volt, olyan beesett az arca.

DIÁK 3: Fényképek, fényképek.

BÁCSI: A pszichiátriáról jött Szárszóra a rokonokhoz.

DIÁK 3: Fényképek, megfakult fényképek… Elmosódó tinták.

BÁCSI: Ő csak állt, nem, nem nézett rám, a tekintete egészen elrévedt…

DIÁK 1: Versek, könyvek. Versek.

BÁCSI: „Én a fájdalmak férfija vagyok” válaszolta, és legyintett, „áh”, aztán sarkon fordult, és elment.

DIÁK 1: Versek…

BÁCSI: A testvérem a forgalmi irodában dolgozott, a szárszói vasútállomáson.

DIÁK 3: „Visz a vonat…”

BÁCSI (halkan): Akkoriban még a nagy Magyarország térképe lógott a falon; a poros asztalokon halomban állt a papír, a papírokon meg a kávéscsészék lenyomata, a sötétbarna, egyenetlen karikák…

DIÁK 3: „Visz a vonat megyek utánad/Talán ma még…

BÁCSI (hangosabban, izgatottan): Kattogott a távíró, fütyültek a vonatoknak.

DIÁK 3: „…meg is talállak/Talán kihűl e lángoló arc”

BÁCSI: S egyszer csak betoppant egy férfi, azt hiszem, a helyettes forgalmista, és még lihegett, mert futott a lépcsőn. Kiabálni kezdett.

DIÁK 1: „Talán csendesen meg is szólalsz:”

BÁCSI: „Gyorsan, jöjjenek! Gyorsan! Valaki meghalt, valakit elütött a vonat”!

DIÁK 2: „Csobog a langyos víz, fürödj meg!

BÁCSI: A bátyám meg körbenézett, mit vihetne, mert ilyenkor le kell takarni a holttestet, ne lássa az utazóközönség.

DIÁK 1: „Íme a kendő, törülközz meg!

BÁCSI: És a bátyám lekapta azt a térképet a falról, a nagy Magyarországot…

DIÁK 2: „Sül a hús, enyhítse étvágyad!”

BÁCSI: És mi kirohantunk, le a sínek közé, ahol messzebb állt a szerelvény.

DIÁK 2: Fényképek, versek.

BÁCSI: És amikor odaértünk, láttam és mondtam: „hiszen ez a költő, József Attila!” Aztán letakarták azzal a térképpel.

DIÁK 3: „Ahol én fekszem, az az ágyad.”

BÁCSI: Nincs mindenről vers vagy levél. Némely dolgokat csak az emlékezet őrizhet meg, élesebben, mint a fénykép.

(Halk, távozó léptek, egy autóbusz motorja, ahogy beindul, majd gyorsan eltávolodik.)

Bojtor Iván

NE HAGYD ABBA A SZÁMOLÁST!

     Háromszáztíz, háromszáztizenegy, háromszáztizenkettő… Milyen sötét van. Mi ez a mocorgás? Van itt valaki?

Hát te meg ki vagy? Márt azt hittem, hogy én vagyok. Érted? Érted ugye?

Nem?

Dehogy nem, tudod a kísérlet.

Nem tudsz semmiféle kísérletről? Csak bemásztál ide aludni, és nem mertél kimenni? Hát ez marha jó. Na mindegy. Ha számolsz, amíg beszélek, akkor elmondom azt, amit erről tudok.

Ne kérdezd, miért kell számolni! Számolj! Számolj, mondjuk háromszázhatvantól! Számolj már!

Na végre. Szóval, tudod te, ki volt az a Schrödinger?

Nem tudod? Persze miért is tudnád? Ne hagyd abba a számolást!

Miért kell számolni? Nem kell, de te csak számolj, mindjárt azt is elmondom, hogy miért. Számolj már az istenit! Szóval, Schrödinger, Erwin Schrödinger egy fizikus volt, osztrák, a hullámelmélettel foglalkozott.

Az mi? Honnan pottyantál ide, a fáról a majmok közül? Nem hallottál ilyesmiről? Na mindegy. Szóval az anyag hullámok döntenek el mindent az anyagban. Ezeket próbálta leírni Schrödinger, egyenletekkel. Megvallom ezeket én se értem. Ő azt mondta: csináljunk, egy kísérletet. Fogjunk egy macskát, dugjuk bele egy tartályba, olyanba, amihez egy másik tartály is kapcsolódik, amiben kéksav van.

Nem kénsav. Kéksav, hidrogéncianid. Méreg! A két tartály között legyen egy szelep, amit egy GM- cső vezérel. A GM-cső az a Geiger-Müller számláló, sugárzásmérő.

 Az! Az! Amelyik kattog, ha áthalad rajta egy részecske. A kísérlethez kell még egy óra és valami radioaktív anyag. A GM-csövet odatesszük a radioaktív anyag mellé. Ha az anyag kibocsát egy részecskét, akkor a cső érzékeli, kinyitja a szelepet, a gáz beáramlik a tartályba és a macskának vége. Persze nem biztos, hogy elpusztul, mert a kísérlet csak egy óráig tart. Ha addig nem lép ki részecske, akkor megmenekül. Ezt a macskát hívják Schrödinger macskájának.

Nem.  Nem csinálták meg ezt a kísérletet.

Micsoda? Az állatvédők tiltakoztak-e? Ez nem valóságos kísérlet lett volna, csak olyan gondolatkísérlet.

Az egyik tudós azt mondta, hogy a macska jövője már a világ kezdetekor, az ősrobbanáskor, eldőlt, egy másik, pedig azt állította, hogy a kísérletet végző személy hangulata eldönti a macska sorsát, ha jókedve van, akkor életben marad, ha rossz hangulata van, elpusztul. Valamelyik nagyokos szerint, abban az órában nincs is ott a macska, nem is létezik az alatt az idő alatt, csak abban a pillanatban jelenik meg, amikor az egy óra le tellett, ha a szelep kinyílott, akkor egy döglött, ha nem nyílott ki, akkor egy élő.

Ne hagy abba a számolás! Folytasd tovább! Kérlek!

Egyesek szerint, két macska van egyszerre, és mire vége van a kísérletnek az egyik, eltűnik és a másik, ott marad, vagy élve, vagy holtan.

Hogy mi az igazság? Azt senki sem tudja. Persze azért kilehetne deríteni. Volt a Shrödingernek egy barátja: Wigner Jenő. Persze, hogy magyar volt. Ő azt ajánlotta, hogy küldjenek egy embert a kamrába, az majd beszámol arról, hogy mi történik abban az egy órában. Persze, csak akkor, ha életben marad.

Hogy kérdezhetsz ilyet? Hogy merték volna ezt megtenni? Hol tartasz a számolásban?

Na, szóval, akit bezártak volna a kamrába, elnevezték Wigner barátjának.

És? Mi és? Ezzel vége az egésznek.

Hol tartasz a számolásban?

Ne kérdezd folyton, hogy miért kell számolni! Megmondjam?

Jó. Azért kell számolni, hogy tudjam, mennyi ideje vagyok itt.

Ezerkétszáz? Akkor legalább még negyven perc van.

Engem, hogy hívnak? Nem mindegy az neked?

Jó, ha neked ez fontos, megmondom. Azt hiszem, most úgy hívnak, hogy a Wigner barátja.

KOVÁCS ANDREA

Ikrek

- Vegyek, ne vegyek?

Költsd a lóvét, kiscicám, csak ne válogass már annyit!

- Mármint laptopot.

Ja, hogy azt? Naná hogy!

- Ha veszek, milyet?

Istenem, ezt a tájékozatlan bringát!

- Fogd vissza magad! Tehát? Igazán nem túl nagyok az igényeim.

Na ja, minden nő ezt mondja!

- Csak tudjak vele netezni, meg írni…

Ez az alap, kis butus!

- Az sem árt, ha van beépített webkamija.

Hohó, a kis huncut!

- Nem „arra” kell!

Minden nő ezt mondja!

- Ne izélj már! Szóval, akkor milyet is vegyek? De tényleg!

Ne fárassz már, bébi!

- Ja, ha neked ez fárasztó?! Csak segítséget kértem. De ha te…

Ne kezd megint!

- Hát kösz! Így kérjen segítséget az ember a saját…

Na ne szórakozz velem! Ha azt nézzük, voltaképpen nem is létezem. Csak a fejedben.

- Ó…te…te…!

Jól van kislány, nyugi, csak ne izgasd fel magad!

- Még hogy csak a fejemben?! Tudod te milyen ciki ez nekem? A tegnap is…

Ne már, most mit vagy úgy oda!

- Micsoda?! Könyörgöm, majdnem lekaptad azt a bukszát!

Tehetek én róla? Olyan ingerlő kis feneke volt.

- Cseszd meg, te az én testemben csak ne csajozzál világos?!

Álljunk csak meg egy szóra!

- Hagyjál békén!

Juj de fennt hordja valaki az orrát! Ha én nem volnék, ezzel a külsővel életed végéig hárfázhattál volna a pöcködön, a szüzességed őrizgetve! Én pontosan tudom, mi kell egy férfinak.

- Te szemétláda!

Na vegyél vissza, kislány! Szerinted nekem olyan könnyű?

- Nem neked kell magyarázkodni!

Mit gondolsz, hogy érzem magam, amikor pasikkal henteregsz he? Hetero vagyok, tesó, az istenért!

- Ne tégy úgy, mintha te nem élveznéd. Az orgazmus, az orgazmus.

Valóban? Akkor miért buktál ki úgy a múlt héten?

- Mikor?

Szombat, medencés parti. Nika, Brigi, meg Te. És én.

- Leitattál, te perverz állat. Persze, hogy kibuktam.

Ne mond, hogy nem volt jó! Mert élvezted, tudom. Éreztelek.

- És akkor mi van?! Élveztem! Vonyítottam, mint valami szuka! Ettől jobban érzed magadat?

Na végre! Hetek óta az első őszinte szavak.

- Te manipulatív, arrogáns, beképzelt… ne röhögj!

No nézd csak, hogy kinyílt a csipája valakinek!

- Ha tehetném, úgy kirúgnálak, mint a huzat.

De nem teheted. Hidd el, nekem sem könnyű így. Neked legalább van saját tested.

- Talán én tehetek róla? Hm…?

Ne csináld ezt!

- Tudod, mi vagy te?

Te aljas  kis…, ki ne mondd!

- Egy parazita vagy, érted? Egy élősködő, egy… egy selejtes féreg!

Azt… mondtam… KUSS!

- Ne, ez fáj! Te görény, most nézd meg, hogy nézünk ki!

Nézünk? Én sehogy sem nézek ki. Ellenben neked vérzik az orrod.

- Te, ha eltörted az orromat, én… én nem is tudom mit csinálok… én…

Ne parázz már! Állj a tükör elé, hadd lássam!

- Istenem! Az arcom! Te állat! Muszáj volt?

Nekem is fáj. Legközelebb gondold meg, mit mondasz!

- A jó életbe, most nézd meg, mit csináltál!

Pofa be! Vagy kérsz még egyet?

- Rohadék!

Ne feszítsd túl a húrt! Tudod mi történt a múltkor is.

- Ne is emlékeztess rá, órákig keféltem a körmömet utána.

Az a lotyó! Tessék, ezt szorítsd rá az orrodra.

- Köszi. De velünk befürdött!

Be hát, hugi. Jók voltunk.

- Velünk senki sem baszakodhat.

Mekkorát reccsent a koponyája, mi? Meg azok a cafatok, amik kilógtak a…

- Ne gusztustalankodj már! Borsódzik tőle a hátam.

Nézd, nekem sem volt valami nagy élmény.

- Ha nem hajtasz rá, nem kerültünk volna bajba.

Jól van na. Te sem tudtad előre, hogy kés van nála.

- Ne felejtsd, mennyit kértem, hogy hagyd békén?

Oké, igazad van!

- Még jó, hogy én másra is figyeltem a mellein kívül.

Befejezted?

- Be. Mit gondolsz sokáig megmarad a nyoma?

Nem ütöttem nagyot. Egy hét, maximum kettő.

- Még jó. Szóba sem állnék veled.

Na, arra befizetnék!

- Ha-Ha-Ha! Nagyon vicces. Inkább arra találj ki valamit, hogy ezt itt hogy magyarázzuk meg.

Majd ráfogjuk a volt pasidra.

- Hm…hm… Oké. Istenem, hogy untam már a kefélését. Egyszerűen hiába magyaráztam neki…

Ez mindig így lesz. Minden férfival. Senki sem ismer úgy, ahogy én.

- Tudom.

Szeretlek hugi.

- Én is szeretlek.

Egy nővel sem olyan, mint veled.

- Tényleg? Csak én… csak velem?

Aha. Nincs más. A többi, az csak… kósza numera.

- Senki sem állhat közénk, ugye?

Hát persze, de most már elég ebből. Tudod, hogy nem szeretem az érzelgősködést.  Nézd csak, azt ott! Az laptop pont jó lenne neked. A színe megy a szemedhez.